(1Mózes 2:17.) magát a tudás természetét akarja jellemezni. A tudás jó és rossz keveréke, nem tartozik teljesen sem ide, sem oda. Az irány, amelyben az ész haladhat, az értelem által megkövetelt kategorikus parancsok, lehetnek jók vagy rosszak: egyik választás nem "logikusabb" a másiknál. Az ész mutathat egy bizonyos irányba, de ugyanoly jogosan mutathat egy másikba. Az ész tehát meglehetősen használhatatlan, mikor a jó mibenlétét kell meghatározni, vagy erkölcsi problémái terén kell irányt mutatni az embernek.

A lélek, melynek egyik attribútuma az ész, oly forrásból származik, mely a jót és a rosszat egyaránt magába foglalja. Mikor az értelem az "isteni" megértésének szenteli magát, mikor értelmén keresztül rájön, mily mértékben függ az ember Istentől, aki magát a létet adományozza neki, vagy veszi el tőle, akkor a gondolat, melyet az ész kelt, az érzelmek, melyeket éleszt, és a tettek, melyekre visz, s melyeken uralkodik, mind "jók" lesznek. Az illető szeretni fogja az Örökkévalót, igyekszik közeledni hozzá, és alig várja, hogy kívánalmait teljesíthesse.

Ezzel szemben, ha az ész más irányban van elfoglalva, akkor az élvhajhászás örömei, az azonnali kielégülésre vágyás az értelmet is igájukba hajthatják, hogy segítsen nekik értelmileg "tisztességes", sőt szükségszerű és "jó" formát ölteni. Ebből következik, hogy a jó és a rossz az értelem terén nem képeznek releváns fogalmat. A tudományban a jó és a rossz összekeveredett. Mielőtt elhatározzuk magunkat, el kell jutnunk a jó és a rossz meghatározásáig, de egy ilyen meghatározás nem az értelem működésének szüleménye, hanem az érzelemé.

A tudás - mondta a Rebbe - nem képes egymagában visszavetni vagy meghatározni a rosszat, minthogy a tudás maga is megvilágításra szorul, hogy a maga területén meg lehessen húzni a jó és rossz közötti határvonalat. Amint az ember lehet jó vagy rossz, úgy a tudás is, mely e két ellentétes erőt magába foglalja.

 A helyesen értelmezett rossz nem létező dolog, amivel számolni kell, hanem a lehetséges jó hiánya. A rossz megkérdőjelezésével valójában statikusan tökéletes világot szeretnénk elérni, holott világunk mozgásban van a tökéletesség felé.

 A rossz csak az, amit az ember rosszá tesz, a vágyak lenyomata. Ha nincs a halandóság, mulandóság, elérhetetlenség utáni kívánkozás, eltűnik a rossz.

 Az embert Isten "saját képmására" teremtette. Az ember több mint látható, anyagi teste; több mint az ész, mely az anyagi oldalát irányítja. Az ember egyedi a maga nemében, mert csak az ember tud erkölcsi jelentőségű határozatokat hozni. Az ember szabad, mert, minthogy Teremtője saját "képmására" alkotta, nincs semmiféle korlátozásnak alávetve. Az élet erkölcsi kvalitása, a jó és rossz közötti különbségtevés: ez az emberi, vagy ha úgy akarjátok, isteni tényező az emberben, a benne rejlő "állatival" ellentétben.