Maradok magamnak,

hiszen  a világ mást akar.

Nem követem a trendet,

leszek  csak szolgáló ember.

S közben kesergek, hogy a

gyermeket  ki tanítja meg?

Ki ad majd kezébe kenyeret,

szívébe becsületet ki nevel?

Kérdezem, s ki felel?

Szavam harsogva nyomja el

a fékevesztett lendület.

Mintha mindenki a vesztébe

szándékosan  rohanna, s a mában

élve, nemet mondana a holnapra.

Vajon ki viszi tovább őseink dalát,

ha már nem ismerik a szónak igazát?

Ki lesz, ki felismeri, mily nagy vátesz

volt Kölcsey?

S Vörösmarty a könyvtárszobában

óva intett, hogy ne nézz

vágyaid távolába!

Petőfi vad indulattal,

Arany megadó akarattal

tanított és sok lámpás kigyúlott.

Puszták népe eszmélt,

s most sikerült újból

megbéklyózni az elmét!

Amit óvni és védeni kellene,

igyekeznek  feledtetni velem!

Csak a hétköznapi legyen az igény

a magasztos hordozza a veszélyt!

S milyen igazuk is van!, a

sötétségből származott mindig

a gazdagok aranya.

Ady most Vereckénél visszafordulna,

Attila meg a városon kívül, a

pusztában lakna.

S ha akarnád hallani a szót,

a puszta visszaadná a valót.