Ez a szó vajon mit jelent igazából? A reinkarnáció szó szerint újra testetöltést jelent és az egyik nagy, a világot mozgató törvény, az ismétlődés egyik megnyilvánulása. Az ismétlődés azért nagy törvény, mert egyike a világ alap építőköveinek.

Minden periodikus alapokon épül fel, kezdve a világ létén-nemlétén, a természet körforgásainak változatos egyhangúságán át az egyéni párhuzamig; testek születnek, elmúlnak, majd újra születnek, és újra elmúlnak. Mindenben megnyilvánul egy lassan változó periódus, ami lényegében megad egy állandó sémát, amire újra meg újra egy az előzőhöz hasonló, de mégsem ugyanaz a felépítmény kerül. Ez a mégsem ugyanaz az a pici többlet, ami miatt értelme van az egésznek; ez ugyanis a fejlődés. Minden fejlődik, vagy lassan, vagy gyorsan, de az egyszerűbből a bonyolultabb, illetve a fejlettebb felé halad. Ennek a fejlődésnek az egyik nagy kereteszköze a reinkarnáció. Egy út, amin haladunk, akár akarjuk, akár nem.

De mi határozza meg az utunkat? Talán a hely, ahová születtünk? Vagy tán a nevünk? Vagy a neveltetésünk?

Szerintem nem egyenként számítanak ezek a dolgok, hanem mindezek összessége, és még valami Plusz, ami meghatározza az életünk irányát, amit csak az utolsó pillanatban értünk meg, az igazi CÉLT, de akkor már nem tudjuk helyrehozni hibáinkat. Nevezhetnénk talán a Mindenhatónak, vagy talán az előző életünkben elkövetett hibáink kijavításának ezt az elérendő végcélt?

’’Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztat-hatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.’’

A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.

Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit tettél azzal a rengeteg csodával, amit Élet elhintett a hétköznapjaidban? Mit tettél azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mindenható? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."

Szerencsétlen az, aki hallja ezeket, a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."

Bármilyen családba születünk bármilyen egészségesen is (mert születhetünk betegen is) bármilyen környezetben növünk is fel, érhetnek minket testi és lelki fájdalmak, gondok, bajok; kialakulhat személyiségünk ilyenné vagy olyanná; az elérendő végcél mindenkinél ugyan az!

 Amikor közeledik az, amiben minden ember osztozik, a Halál, szembe néznünk leélt életünkkel, akkor nyugodtan mondhassuk, ’’úgy éltem, hogy mindig, amikor választanom vagy döntenem kellet, a helyes irányt választottam. De ha hibáztam, később legalább megpróbáltam jóvátenni azt.'' Ezt nevezik lelkiismeretnek.

Tudom sokan, azt mondják most magukban, főleg a fiatalok, hogy hol van az még! De ez az idő nem érett felnőtt korban jön el, amikor még valamit jóvátehetünk, hanem amikor már majdnem késő.

Az életünk során rengeteg fájdalmat élünk át. Sok gondunk-bajunk lesz. Ezek az akadályok csak azért akadnak utunkba, mintegy próba, hogy ezáltal esélyt adjunk magunknak, hogy jó döntést hozhassunk, akkor is, ha fájdalom lesz a részünk, és abból tanulhassunk.                A lényeg az, hogy magunkon kívül a lehető legkisebb fájdalmat okozzunk másoknak, ezáltal a lelkiismeretünk tiszta maradjon, és könnyű legyen, amikor majd eljön a végső perc, és saját magunk felett kell ítélkeznünk, ne legyem túl nehéz a lelkünk.

Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Nem tudhatja, hanem legföljebb sejtheti és találgathatja, mit is élt át. A kendő csak később hullik le a szeméről, és ő csak akkor, a múltba visszatekintve állapíthatja meg, mit élt át és mi volt élményei értelme.

„Kivel vagyunk elszámolásban? Rá kell jönnünk, hogy elsősorban önmagunkért felelünk, saját lelkiismeretünknek tartozunk számadással. Belső ügyeinkben nincs külső felelősségre vonás, büntetés vagy jutalom. Magunk ítélünk magunk felett.

De ebben az ítélkezésben nem szabad értelmetlenül kegyetlennek lenni magunkhoz - így másokkal is elfogadóbbak tudunk majd lenni. Meg kell értenünk, hogy cselekedeteink, jellemünk, érzéseink, gondolataink már magukban hordják összes jó és rossz utóhatásukat. Elkerülhetetlenül végigéljük valamennyit.

Ezért értelmetlen minden utólagos önkínzás és öntetszelgés.

 Azzal, hogy el kell vállalnunk viselkedésünk következményeit, már lezárultak a számlák.